Ködös, késő őszi nap volt, korán sötétedett.  Minden kissé szomorkás hangulatot árasztott. Egyszer csak nyílt az ajtó, és hangos csattogással, görkorival a lábán egy 10-12 éves forma, szöszke kislány viharzott be a rendelőbe.

- Szia! - mondta határozottan. A hangja olyan mély és fátyolos volt, mint egy láncdohányosé.

- Szia - viszonoztam a köszönését. - Miben segíthetek?

- Úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk Apuval fél hétkor. Hozza a kutyát, mert hasmenése van.

Az órára pillantottam, fél hét múlt 1 perccel. Amíg várakoztunk, a leányzó végig szóval tartott, hihetetlenül talpraesetten és karakánul viselkedett. Hét előtt nem sokkal megérkezett az édesapa: jól öltözött, szemüveges, rendkívül gátlásosnak tűnő férfi személyében. Ahogy belépett, bocsánathogyélek stílusban elkezdett mentegetőzni, amiért csak most ért ide. Bele is kezdett volna az indoklásba, de a kislány megelőzte: hozzám csattogott, legyintett és cinkosan odasúgta:

- Mindig elkésik. Mindenhonnan.